A ház, ahol jósnő lakik

Ezen a reggelen is, még félálomban elkezdtem aprólékosan összeszedegetni minden apró szorongni valót, gondosan ügyelve nehogy egy is kimaradjon. Érdekes utólag végiggondolnom, hogyan lehetséges az, hogy egy csapásra szertefoszlottak félelmeim, milyen gyorsan meggyőzött maga a környezet, hogy jó helyen járok. Nagynéném érzékletesen elmesélt rémtörténetei jósokról és a jósokhoz járó furcsa emberekről lassan távolba vesztek, biztonságérzetem nem hagyott el egy pillanatra sem.

A külvárosi utcácskák egy nagyobb falura emlékeztettek, egy filmben látva nem jutott volna eszembe, hogy ez Budapest. A zárt fakerítés és a kapu illett az utcaképbe, ám mikor beléptem, nagyon meglepődtem. A kis előkert, apró bokraival, virágaival, kikövezett útjával bárhol lehetne a világon, sok helyen inkább, mint itt. Kint kutyák ugattak, gyerekek kiabáltak, lármás élet zajlott valahol messze, nagyon távolinak tűnt a külvilág, bár csak pár lépés és egy kerítés választott el tőle. Minden más volt, lassúbb. Pár másodperce csak, hogy bent voltam, máris éreztem a ritmusváltást, mintha gyerekkori léptékkel kezdtem volna mérni mindent, ám mégis mostani fejjel, de abban a réges-régi tempóban.

Elvarázsolva szemlélődtem, ha a hölgy nem siet elém, tán még most is ott álldogálnék.

A házba érve a maradék szorongásom is elmúlt, semmi sem volt olyan, mint amilyennek képzeltem. Nagynéném történetei miatt, film- és olvasmányélményeim alapján fejemben egy zavaros kép élt, sötét, szűk folyosót, sátor-szerű, félhomályba rejtőző szobát vártam, füstölgő gömbbel és leplekkel, melyek ki tudja milyen nyomasztó titkokat rejtenek.

Ehelyett egy világos, levegős házba kerültem, ahol minden átlátható, könnyed és tiszta, a szó mélyebb és köznapi értelmében egyaránt. Ezen az előszobán nem rohan át az ember, gondoltam, hanem beszélget még kicsit, leül, fölhúzza kényelmesen a cipőjét, megnézi mindent elrakott-e a táskájába, itt van lehetőség fölkészülni a ki- és belépésre. Kényelmes, puha papucsot kaptam és én, a bizalmatlan, alighogy megérkeztem, máris otthon éreztem magam. Az érzésem, hogy a Föld sok másik országában is lehetnék, odabent sem múlt el. Meghatározhatatlan okból, hiszen minden bútor, berendezési tárgy hétköznapi volt, bár gondosan összeválogatott és ízléses.

A tágas konyhában sípoló teafőző, a levegőben szálló mézes-mentás illat, a cserépkályha meghitt melege mind ismerős volt gyerekkoromból. Míg a teám készült, körülnéztem az apró fényforrásokkal teli nappaliban, a könyveket, képeket nézegetvén mindvégig ezen az újra meg újra felmerülő gyerekkor-dolgon gondolkodtam. „Ha nem tudod merre tovább, menj vissza a gyökerekhez!” - hangzott fülemben 15 éve meghalt nagymamám visszatérő mondata. Nem tudtam eldönteni, hogy most ez olyan, mintha ott lennék, mármint a gyerekkoromban, vagy csak állandóan eszembe juttatja azt. Végül is mindegy, a lényeg, hogy a probléma, amivel érkeztem, ennek az érzésnek a következtében összezsugorodott és egyáltalán nem tűnt annyira bonyolultnak és megoldhatatlannak, mint addig gondoltam. Nem tudatosan, úgy tán nem is lehet, de minden túlzás nélkül állíthatom, hogy maga a ház és a környezet kialakítása már közelebb vitt problémáim megoldásához, azzal, hogy megmutatta, így is lehet élni ebben a sokat szidott, rohanó, problémákkal terhelt, stresszes világban. Mérsékelve mindent, ami elviselhetetlen és tolakodó, hangsúlyozva a csöndesebb, visszafogottabb értékeket. Csak azt beengedni, ami összhangban áll velünk és kívül hagyni, tudatosan távol tartani mindent, amihez nincs közünk, ami tőlünk idegen, hiába divatos és vonzó.

Körülbelül húsz perccel azután, hogy a barátságos előszobában elbúcsúztam vendéglátómtól, az egyre sűrűsödő forgalomban az volt az érzésem, hogy álmodtam az egészet, mintha hosszú idő után először jól kialudtam volna magam és amire oly’ rég volt utoljára példa, végre megint mindenre emlékeztem, amit álmomban átéltem.