Életünk minden egyes pillanata esélyt kínál nekünk. Mire? Arra, hogy változzunk, hogy adjuk fel a hét- tízéves korunk után óhatatlanul bennünk kialakuló kötött gondolati és érzelmi formákat, beidegződéseket, előítéleteket, sémákat.
A beidegződések – tegyük hozzá, ne legyünk igazságtalanok – nagyon fontosak fizikai testünknek, hiszen például akaratlan cselekvéssel védjük a szemünket, ha túl közel kerül hozzá valami, és hasonló automatizmussal működtetjük légző és emésztőrendszerünket is. (Vagyis nem mi „csináljuk”, hanem tudatunktól függetlenül működik, szerencsére. Hiszen így tudunk az anyagi világban jelen lenni.)
Ám ezeket a formákat felnőttkorunk során ráerőszakoljuk lelki és szellemi „testünkre” is, így előítéletekkel telítődünk színültig: „tudjuk milyen az élet” (nehéz), a szőke nők buták, a macskák hízelgők, a vogézok mind lopnak, az olaszok hangosak, gyereket szülni nehéz, haldoklót látni, ápolni rettenetes, ne is gondoljunk rá, nyaralni mesés, modellel járni maga lehet a mennyország stb.
És a végén, az élet végén, amikor számot vetünk magunkkal, azt látjuk, hogy nem nyertünk Nobel díjat, nem lettünk olimpikonok – mi, a zöm -, nem vettünk tengerparti kocsmát Dél Franciaországban, nem lettünk filmsztárok, és nem beszélünk öt nyelven. Gondolkodunk, mi is volt? Pár gyerek, egy csodálatos este Tihanyban, néhány íz, egy sikeres nap a munkahelyen, mikor minket dicsért meg a főnök, egy-egy flört, a lakásom különösen jól sikerült berendezése, egy nagy barátság, három igazi szerelem. Ha összesűrítem ezeket a jó pillanatokat, nem tesznek ki egyetlen egy napot összesen. Szép és jó, de csak ennyit kínált az élet nekünk?
Nem csak ennyit. Mert mindennap, minden percben, minden dologban „tanítás” van, mégpedig az életöröm, és a jelenlét tanítása. Minden dolog esélyt hordoz számunkra, hogy lássunk, hogy figyeljünk, és örüljünk. Hogy miért annyira szívfájdítóan különböző helyzeteket kapunk erre az örömlátásra (vajon minek örülhet a hajléktalan?), azt nem tudjuk kibogozni, az valami magasabb összefüggés (karma?) titka, nem is dolgunk firtatni, nem is érdemes. (És máris egy előítélet: miért ne lehetne egy hajléktalannak is örömteli napja?)
Egy biztos: annak a látványnak a boldogsága, ahogy egy feketerigó átszalad nyári alkonyatban a füvön, az kivétel nélkül mindenkié lehet. Mindenkié, aki észreveszi. De ha csak a monomániáinkkal foglalkozunk ébredéstől az álomba zuhanásig, erre nincs esélyünk.
Kökényszemű Katica