Önkiszolgáló masszázs

Jólesett ez a pár nap kikapcsolódás Anyunál, főzés és munka nélkül, de az éjszakákat nem lehet az otthonival összehasonlítani. Évekkel ezelőtt vettünk egy kétszer kétméteres huszonöt centi vastag matracot, a földön ezen alszunk, ehhez képest minden ágy kicsi, kemény, és túl magasan van. A fejem formáját felvevő, a nyakam és vállam ívét tökéletesen követő csoda párnámat pedig általában elfelejtem magammal vinni, ezért pokolian szenvedek idegen ágyakban a párnáktól. Anyu párnái pedig egyszerűen lidércesek. Hiába van vagy ezer darab, egy sincs közülük, ami ne lenne vagy túl puha, vagy túl kemény, vagy túl kicsi vagy túl nagy.

Már az induláskor éreztem, hogy hosszú lesz ez a két óra, mindenem fájni fog, mire hazaérek. A nyakam és a hátam pillanatokon belül el is kezdett sajogni. Fehérvárnál már éreztem, hogy egyre jobban fáj a fejem. Ritkán fáj, de akkor egyik pillanatról a másikra összemosódik a világ a szemem előtt, lüktetni kezd az agyam, hányingerem van, és úgy érzem, ha egy baltát csapnának a közepébe, akkor sem fájhatna jobban. Az eddigiek után talán már mondanom szükségtelen, hogy rettenetesen rosszul tűröm a fájdalmat.

Az esetek többségében hordok magamnál gyógyszert, ez most egy kivételes alkalom volt.

Százhússzal hajtva jobb kézzel végigkotorásztam a táskámat, de fájdalomcsillapító nem akadt a kezembe. Sebaj, gondoltam, mindjárt Pesten vagyunk, onnan meg már csak egy félóra, valahogyan kibírom hazáig…

Majd ahogy kibukkantam az érdi emelkedő tetején, gyors fékezés közben döbbenten pillantottam meg a végzetes útszakaszt. Négy sávban toporgott több száz autó a fővárosba vezető úton, valami óriási baleset történhetett. Ahogy én a sor végére értem, a toporgás is megszűnt, teljesen leállt a forgalom. A legközelebbi leágazás kilométerek múlva, mögém is beálltak már, vissza egy lépést se, nekem pedig se gyógyszerem, se vizem, csak a gyilkos migrénem…

Öt perc lázas tépelődés után eldöntöttem, hogy nem halhatok meg itt a kocsiban, elvégre a gyerek is alszik, őt sem kellene az agóniámmal felébreszteni, elő tehát a természetes gyógymódokkal.

Masszírozni kezdtem a halántékomat, a nyakamat. Ösztönösen éreztem, hogy vért kéne valahogy pumpálni a fejembe, - mégse állhatok kézen a két sáv között – a sajgó, merev nyakizmaimat lassan és ütemesen nyomogatni, lazítgatni próbáltam. Amikor egy kicsit fellazultak a görcsök, tornáztatni kezdtem a nyakamat, a fejemet. Előre, hátra, két oldalra, majd a két irányba húztam a kezemmel a végpontokig. Már az elsőnél is éreztem, hogy enyhül a nyomás, hát elhatároztam, hogy rögtönzött rendszer szerint legalább ötször végigcsinálom a gyakorlatsort.

Az autók nem mozdultak, a rádióban jó szám következett, ütemre folytattam tovább, csukott szemmel, hogy ne kelljen tudomást vennem a szomszédos kocsi bámészkodóiról.

Emlékeztem egy-egy pontra a vállaimon és a kezeimen is, amiről mintha azt mondta volna vaklaki egyszer régen, hogy fejfájáskor nyomogatni kell, - ahogy belemélyesztettem a hüvelykujjamat, egy pillanatra minden fájdalom megszűnt. Végigtapogattam az idegszálak kivezető pontjait is az arcomon, ez még a kozmetikus múltamból rémlett.

Néhány nyakkörzés után rám dudáltak, és megindult lassan a kocsisor. Kislányom még mindig az igazak álmát aludta.

Életben maradtam, pedig több, mint ötven percet álltunk a dugóban, sőt annyira belejöttem az „öngyógymasszázsba”, hogy vezetés közben sem hagytam abba, és hiába volt másfél órával hosszabb az út, szinte kipihenve szálltam ki a kocsiból.

Ma már nem hordok magamnál fájdalomcsillapítót, a két kezem úgyis mindig kéznél van…