A spirituális divatirányzatok elvakult követése során hajlamosak vagyunk megfeledkezni az emberi pszichológia törvényszerűségeiről. Holott azok időnként igencsak komoly egyensúlyozóink lehetnek, például abban, hogy rávilágítanak: az, aki nagyon akar segíteni másokon, talán saját sérüléseinek feldolgozását halogatja, az őszinte szembenézéstől menekítve illúziókból építkező lényét. Megváltószerepbe általában az menekül, aki saját magán még fél segíteni, mert szorong attól, hogy ha elkezdene valóban befelé tekinteni, kiderülnének személyiségének torzulásai, és összedőlne a nehezen összetákolt énkép, amelynek lényege a felsőbbrendűség érzete, a nála gyengébbek rendszeres megerősítése által. A hódolat, a csodálat, a másokból áradó hála tartja életben ezt az illúziót, amely nem más, mint egy kialakított védelmi rendszer azért, hogy az elme elbírja a sérüléseket. Nincs is ezzel baj, abban az esetben, ha az angyalmaszkot viselő közben rálát saját gyengeségeire, és kész a tanulásra, a fejlődésre. Ám ha sikerélményeit nem az evolúciós úton való emelkedésére használja, hanem a folyamatos önámítás, az egóépítés a tudatalatti cél – a végeredmény biztosan a csapdába esés.
…
Nem tudsz rezgésszintedben emelkedni, ha a mélyben elfojtott indulatok, feldolgozatlan komplexusok örvénylenek, amelyek döntéseidet és tetteidet is befolyásolják. Nem attól leszel haladott fejlődésedben, hogy mások előtt az Erő hordozójának szerepében tetszelegsz, ezzel saját nélkülözhetetlenség-tudatodat erősítve.
Az egyetlen út az őszinteségé.
Mert bár embertársaidat jó ideig talán félrevezetheted, de hosszútávon, ha valóban emelkedni akarsz, önámítási kísérleteid bukáshoz vezetnek. Nem bölcsebb felvállalni a gyöngeségeinket, hogy megszelídítésük által, erővé formálva azokat, belső fényünkkel igaz inspirálói lehessünk lélektársainknak – immár hamis játszmák felvillantása nélküli, görcsmentes áramlásban? Nem kell senkinek bizonyítanod, hogy szerethető vagy… Naggyá nem az általad hangoztatott hőstettek sorolása tesz, hanem a lemeztelenedés bátorsága…