Hinni vagy nem hinni

Vajon tényleg nem hiszek? Vagy kínos beismerni, hogy egy picit azér’ mégis?

A minap jósnővel hozott össze a jószerencsém. Biztos százával szeretnének körülöttem jósoltatni, de anyagi, vagy erkölcsi megfontolásból nem veszik igénybe ezt a szolgáltatást. Nekem viszont ott abban a helyzetben, mondhatni munkaköri kötelességből, belépett az aurámba egy középkorú, erősen sminkelt, ezüst színekbe öltözött, szőke jós asszony.

…és mindent tudott. Mondta a szemembe nézve, én pedig nem bólogattam, csak álltam a tekintetét. Majd még többet mondott és én elkezdtem bólogatni. Aztán válaszolgatni, még később kérdeztem is. Mikor befejeződött a múltbalátás-jövendölés, megköszöntük egymás jelenlétét, indultunk volna dolgunkra. A hölgy udvariasan érdeklődött találati arányait tekintve. Ekkor visszazuhantam a valóságba, kirepültem az aurából, távolodtam az energiáitól meg ilyesmi… és jeleztem, hogy nem, nem túl magas. Az arcomra volt írva: „á, én ezt úgysem nem hiszem el”! Köszönés, kényszer vigyor, távozás.

No. Azóta eltelt egy hét. Sokkal jobban nem szippantott magával az ezotéria, de gyakran eszembe jut a szőke asszony, és az ő észlelése. Ami pedig még ennél is többször felötlik az az, vajon miért nem ismertem be, hogy igen, igaz, amiket mond, igen gyakran átélem azokat, amiket megemlít.

Ha átlépem a saját korlátaimat nyitottabb és elfogadóbb leszek a környzetemmel, az ezotériával? Ami pedig még ennél is fontosabb, őszitén beismerem, hogy igen, ez bizony működik?

A következő lehetőségnél kártyát vettetek ezekre a kérdésekre is! :)