A Bhagavad Gitában a Fennségesnek Énekében, India ősi eposzának egy részletében Krisna így szól Arjunához, a harcoshoz: „Halljad tehát, hogyan ismerhetsz meg engem tökéletesen és kétségek nélkül, és szívedben nem nyugszik, ha reám támaszkodol és bennem találod menedéked. Tudást és ismeretet hirdetek neked hiánytalant, ha felfogod, semmi sem marad előtted ismeretlen idelent. Az én isteni árnyképem a világ (maja) a természet erőinek varázslata, aki énhozzám fordul, csak az győzheti le. Majd ezután a gonoszok, a balgák, a közönségesek nem fordulnak énhozzám és azok sem, akiket a testi látszat tesz rabjaivá, akiknek ismerete - elámítva a látszatvilág gyönyörétől - veszendőbe ment, s akik ezáltal az aszúrákhoz, Isten-nélküliekhez lettek hasonlóvá."
Ha Lao-Ce-t, az ismert keleti bölcset hívjuk segítségül, ő azt mondja: „Akit a Tao szelleme áthat, olyanná lesz, mint az újonnan született gyermek. A mérgeskígyók meg nem marják, a vadállatok nem támadják és a ragadozó madarak nem bántják. Benne vannak mind a férfias és a nőies tulajdonságok, mert összhangban van a nagy természettel. Ez az összhang a Taoból ered és felsőbb öntudatra és halhatatlanságra vezet."
Hermész Triszmegisztosz a következőket mondja: „Ölelj át engem egész szíveddel és teljes lelkeddel és akkor bármit kívánj is tudni bármikor, megtanítalak rá."
Az ókori idézetek arra tanítanak minket, hogy ha tudatában vagyunk isteni természetünknek, akkor az isteni képességek áthatják a lelkünket és eljutunk a valódi tudáshoz, amit Buddha megvilágosodásnak nevez.
Jacob Boehme a híres misztikus a következőket állítja: „Azért már a gyermekeknek szükséges tudniuk, mit tegyenek magukkal, ha Isten útját (az igazi tudást, bölcsességet) megtanulni akarják. Hogy akkor a gondolatokat is szét kell tördelniük és elhajítaniuk és semmit kívánni, sem tanulni nem akarniuk, kivéve, hogy valódi (belső) békességben felfoghassák, miszerint Isten szelleme tanítja, vezeti és kormányozza az ember szellemét."
Az őskeresztények, különösen Szent Pál, többször megjegyzi, hogy mindaz, ami rajta keresztül átjön, az nem az ő akarata, hanem Isten működik benne.
A fenti idézetekre azért volt szükség, hogy megértsük a mágia valódi lényegét. Amikor Jézus azt mondja: „ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek..." utal arra, hogy milyen erőkkel ruházott fel minket a Teremtő. Gyakran szoktam pácienseimnek mondani, hogy tisztában vannak-e azzal, hogyan teremtenek. Hölgyektől megkérdezem például, hogy tudnak-e sütni palacsintát? Általában igen a válasz. És arra a kérdésemre, hogyan kezdik el, különböző válaszokat szoktam kapni. Például: megnézem a konyhában vagy a kamrában, hogy van-e hozzávaló. Egy másik válasz: elmegyek a közértbe és megveszem a hozzávalókat. Csodálkozva néznek rám, amikor azt mondom, hogy nem így kezdik. Nem értik, hogy mit kutatok, vagy mit kérek tőlük, de én türelemmel várok vagy megkérdezem, hogyan határozta el, hogy palacsintát fog sütni. Ekkorra már a kedves válaszadók kapizsgálják hogy mire gondolok.
Minden, amit létrehozunk ideaként, jelen van a világban. S amikor mi az ideára ráhangolódunk, akkor a lelkünkben azonosulunk vele. Így válik gondolattá és a gondolatból tetté, hogy végül az anyagvilágban az idea matériát öltsön. Ez nem más, mint maga a mágia. A gondolat mindig megelőzi a tettet, még ha olyan észrevétlenül rövid idő alatt is merül fel bennünk, hogy szinte nem is vagyunk képesek érzékelni. A mágiát a hagyományok szerint fekete és fehér mágiának nevezték, amely megjelölésekkel a mágikus aktus irányultságát kívánták jelezni. A fekete a másoknak ártó mágiára utal, míg a fehér arra a mágiára, amelyet nem ártó szándékkal művelünk. Valójában minden mágikus aktus hatni akar a világban és hatást gyakorol a környezetére. Így van ez velünk emberekkel, akik nem vagyunk tudatában sokszor annak, hogy mit művelünk, mit csinálunk, de a létünk jeleit ott akarjuk hagyni a világmindenségben. Ezért gyakran nem vesszük észre, hogy akarva-akaratlan a fekete mágia irányába csúszunk el, ami elsősorban az egó mágikus aktusa, amelyet hétköznapi nyelvezetünkben leginkább a jelen személyiségünkkel azonosíthatunk.
„A mágia valójában erőt jelent. A képzelet önmagát megvalósító varázserejét" - mondja Szepes Mária. Ezt az erőt alkalmazzuk mindenhol, az életünk minden területén, hiszen képzeletünkben teremtjük meg, hogy mit akarunk elérni. Eszerint választjuk meg az időt, a helyet, a módot a cselekvésünk végrehajtására. Egyre azonban figyelemmel kell lennünk: mindenki mágus a maga nemében és annak sikerülnek jobban az eredmények, akik erősebben hisznek saját műveletük elvégzésében. Különbséget kell tennünk a mágia célja és a mágia gyakorlata között. A cél lehet általános és lehet önös, tehát nem mindegy, hogy az egó vágyainak a megvalósításai vezérelnek minket, vagy az isteni erő nyilatkozik ki általunk a világban. Az emberek nagy részének ezt az utóbbit nagyon nehéz megvalósítani. A praxis, vagy más néven gyakorlat kiindulási alapja az, hogy tudunk róla. Tisztában vagyunk azzal, hogy mit alkalmazunk. Tisztában vagyunk azzal, hogy minden pillanatban a teremtő erő birtokában vagyunk és ez az erő általunk nyilvánulhat meg. Az önzés és minden egyéni törekvés zsákutca, ha nem éljük át, hogy a megtapasztalásainkon keresztül minden az univerzum végső megtapasztalása. De ha valakinek így egyszerűbb megérteni, akkor Isten általunk tapasztalja meg önmagát. Amikor gyönyörködünk egy virágban, Isten gyönyörködik bennünk. Ugyanez a helyzet mindenféle szépséggel, örömmel, szeretettel. Rajtunk múlik, hogy a cselekedeteinkben milyen tudattal nyilvánulunk meg.
Ismét Jézust idézem, aki azt mondja: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat." A szeretet ott kezdődik, hogy elfogadjuk, megbecsüljük, értékeljük saját magunkat. A mi értékünk az isteni teremtésből fakad és nem mások hozzájáruló,kará megítélő vagy éppen elfogadó magatartásából. Minden ember pozitív értéke állandó. Hogy némelykor egymás viselkedésével nem vagyunk megelégedve, az természetes, hiszen különbözőek vagyunk és nem felelhetünk meg mindig, mindenkor, mindenkinek. A szeretet mágiája ott kezdődik, hogy fontosnak és értékesnek tartjuk magunkat, mert ezáltal leszünk képesek fontosnak és értékesnek látni a másik embert. Valójában minden ember szemén keresztül („a szem a lélek tükre") egy másik világ tárulkozik elénk és egy másik ember világa által a mi világunk lesz gazdagabb. A szeretet mágiája azzal az aktussal kezdődik, hogy képesek vagyunk adni. De ezt csak akkor bírjuk őszintén és tiszta szívvel megtenni, ha magunkat fontosnak és értékesnek éljük meg, ellenkező esetben mindenáron figyelmet, elismerést és egyéb juttatásokat szeretnénk kapni, mert ezzel érezzük bizonyítva mások által, hogy szerethetőek vagyunk. Minden embernek el kellene jutnia arra a felismerésre, hogy önmagától szerethető. Nincs szükség senki jóváhagyására, hozzájárulására. Visszatérve az adás gondolatához, az adás először a lelkünkben születik meg. Szeretettel gondolunk a másik emberre, a másik kedves lényére. Elfogadjuk őt olyannak, amilyen és ez a mi lelkünket is eltölti örömmel. Gondoljunk csak arra, hogy ha valakit szeretünk, akkor teljesen megmerítkezik benne a lelkünk. Petőfi ismert versében, a Füstbe ment tervben így ír erről: „Egész úton hazafelé azon gondolkodám, miként fogom szólítani rég nem látott anyám." A mágia része, hogy az egész folyamatot elképzeljük, az első pillanattól az utolsóig. A valódi szeretet megélése a szemekben és a gesztusokban történik. Karácsonykor sokan az ajándékok átadására helyezik a hangsúlyt, holott valójában az ajándékoknak nincs igazi jelentőségük. Még akkor sem, ha napokig lótunk-futunk egy kiszemelt meglepetés érdekében. Tessék csak belegondolni, hogy Karácsony este vagy másnap a szeretett személy kibontja a csomagot, jó esetben tetszik neki és ennek az öröme tart egy-két napig vagy hétig és azután a hétköznapok mennek tovább. Az ölelés a szívben kezdődik, a szemekben folytatódik, s csak azután megy át testi mozdulatba. A szeretet mágiájához nem szükséges feltétlenül találkozni a másikkal, elég csak rágondolni, elmondani érte egy fohászt, vagy egy imát. Nyilván ezt az utóbbit könnyebb megtenni azok felé a személyek felé, akik számunkra valamilyen szempontból érzelmileg közel állnak, fontosak és értékesek. De, vajon meg tudjuk-e tenni azon emberek felé, akik ellenségesek vagy éppen a mihasznaság érzetét keltik? Az igazi mágia nem tesz kivételt a pozitív és negatív érzelem között. A szeretet igazi mágiája feltétel nélkül szeret mindenkit. Bár emberek vagyunk és ezt az utóbbi szeretetet nagyon nehéz megtanulni, ha egyáltalán lehetséges, mégis mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy törekedjünk rá.
Gyakoroljuk a szeretet mágiáját és küldjünk a szívünkben, érzéseinkben egy ölelést minden teremtett lénynek függetlenül attól, hogyan viselkedik, hiszen minden ember pozitív értéke állandó, és mi akkor leszünk igazi mágusok, ha átéljük a teremtés lényegét és átéljük, hogy egyek vagyunk mindennel és mindenkivel. - Szepesi Mária