Az inkák öröksége, Peru

Peru déli partvidékét ma inkák lakják, de az ie. 500 és isz. 500 közötti időkben egy indián népcsoport, a nazcák telepedtek le a területen. A kutatások szerint őket dicsérik a hatalmas ábrák, amelyeket a sivatag agyagjába véstek. A feltételezések szerint a csaknem 200 km hosszú rajzhálózat úgy született, hogy a földet bizonyos helyeken teljesen lekaparták, így előtűnt az alsó, világosabb földréteg.

A legkorábbi vonalak állati és növényi alakzatokat ábrázolnak, majd ezek kombinációit: pl. van bagolyfejű ember, és kígyócsőrű madár is. Később, ezeket keresztezve kerültek a sivatagba a geometrikus írások/rajzok. Érdekes, hogy mindegyik egyetlen, folytonos vonalból áll, akad olyan, amelyik 300 méter hosszú. Mivel a régészek nem találtak állatok jelenlétére, illetve használatára utaló nyomokat, vélhetően mindez kézzel készült. De vajon hogy?

Leszállópálya vagy öntözőrendszer?

Az alakzatok csak bizonyos időjárási körülmények esetén látszanak a magasból. Annak idején a nascák nem ismerték a repülést, mégis olyan precízen futnak a vonalak, hogy azok kilométerenként is legfeljebb 1- 2 métert térnek el. Vannak egyéb furcsaságok is: a pók figura például a világ egyik legritkább, amazóniai pókfajtáját ábrázolja, olyan részletességgel, amely csak mikroszkóp alatt lenne látható. De hogyan kerültek volna a nascá az őserdőbe?

Nem csoda, ha Erich von Daniken szerint földönkívüliek munkáiról van szó, akik vélhetőleg űrhajóik leszállópályáit jelölték azokkal. Akad, aki óriási atlétapálya maradványainak tartja a vonalrendszert. Dr. Paul Kosok szerint a Nazca hátság "a világ legnagyobb csillagászati könyve", szerinte a vonalakat csillagászati naptárnak használták. Dr. Maria Reiche, német csillagász és matematikus teóriája szintén arról számol be, hogy a vonalak a Nap, a Hold, a bolygók és a csillagok helyzetét jelölték, ennek alapján állapították meg a vetés és az aratás idejét, a nap- és holdfogyatkozást, a napfordulókat, és a tavaszi illetve őszi napéjegyenlőséget is. Dr. Hans Horkheimer perui történész és Tony Morrison brit filmrendező egészen új szempontból közelített a rajzokhoz.

Elméletük alapján minden vonal egy családhoz tartozott, akik rendszeresen karbantartották saját ösvényüket. Zelkó Zoltán szerint a vonalak egy öntözőrendszer emlékeit őrzik, mint ahogy nemzetközi geodéták is azon a véleményen vannak, hogy az ábrák föld alatti víztartalékokat jelöltek annak idején. Az 1930-as évektõl a rajzhálózat tájékozódási pont lett a repülőpilóták számára, az UNESCO 1994-ben pedig a Kulturális Világörökség részévé nyilvánította azokat.

Macchu Picchu, az Öreg csúcs

A hagyomány szerint a várost Pachacutec inka király építtette, az 1460-as években. A település újkori felfedezése 1911-ben történt, amikor még főleg indiánok menedékhelyeként szolgált. Anno Nap-tisztelet és a titokzatos szertartások színhelye volt, ahol a nők voltak többségben, a Nap-templomot is a Nap-leányai őrizték. Valójában azonban valamiféle erőd lehetett, amelyen erőszakos beavatkozásnak nyoma sincs; nem falak védték, hanem a természet. Lakói valószínűleg vízhiány miatt hagyták el.

Méretei és kialakítása, megtervezettsége és ésszerűsége mai szemmel is bámulatra méltó. Az inkák csaknem római színvonalon építkeztek. Kavics- és agyagrétegekkel alakították ki az altalajt, amire termékeny földréteget hordtak a folyóból. Ennek tetejébe habarcs nélkül rakták egymásra a hatalmas köveket. Az épületek – tetejüket kivéve – mind épségben fennmaradtak, köztük mezőgazdasági teraszok, lakóházak, vallási- és szertartási célokat szolgáló kegyhelyek.

A település egy teljes hegycsúcsot elfoglalt. Felfedezője, Hiram Bingham, a Yale Egyetem történésze, aki 1911-ben járt itt először, s az akkori kormányzótól engedélyt kapott, hogy ásatásokat végezzen és a leleteket restaurálás céljából az Egyesült Államokba szállítsa. A professzor több mint 100 sírt, 555 db kerámia, 220 db bronz, réz és ezüst ékszert, és szerszámot talált, s egyúttal 109 női, 22 férfi és 4 gyermek csontvázra bukkant. A mai napig komoly csatározások folynak a leletek tulajdonjogáért, főleg, amióta a romváros az Emberiség Kulturális és Természeti Örökségének része, 2007-ben pedig a Világ Hét Új Csodájának egyike lett.