Szerelmi kötés és oldás - igaz történet

Nem kell elhinni a következő történetet, nem fogom bizonygatni a valódiságát, de egyszer talán még segítséget jelenthet valakinek, valahol, aki hozzám hasonló tortúrán megy keresztül, miközben valószínűleg nem érti és nem is sejti, mi történik vele.

Egy nyaraláson ismerkedtem meg a lánnyal, (innentől legyen mondjuk Sára) s bár szimpatikus volt, „józanabb” körülmények között nem biztos, hogy bármi is történt volna köztünk. Az Indiai óceán partján azonban, jó pár üveg bor és pezsgő után, egy hajnalon sorsszerűen egymásba gabalyodtunk. Már másnap érződött, hogy bár bizonyos szempontból egy hullámhosszon vagyunk, azért elég súlyos disszonanciák is vannak köztünk. Egy másik lány miatt még nem voltam érzelmileg független, és ezt Sárának is megmondtam a legelején, gondoltam tiszta lappal indítok. Itt követtem el az első hibát. Innentől a másik lány Sára mániája lett, és ha az egyik pillanatban még vidáman buliztunk a már-már giccsesen egzotikus környezetben (pálmafák, fehér homok, 20 fok éjjel), a másik pillanatban fúriaként támadt rám, sírt, csapkodott, átkozódott. Nyaralás alatt még tetszett ez a szenvedélyesség, legalábbis jobban vonzott, mint amennyire megijesztett…

Aztán hazajöttünk. Gondoltam, nem vágom el rögtön a dolgot, adjunk neki egy esélyt, mi van, ha csak a trópusok fokozták fel ennyire a hangulatot. De nem. A veszekedések folytatódtak, és egyre nehezebben viseltem a betegesség határát súroló hangulatingadozásokat. Három nap után már éreztem, hogy ez nem működhet kettőnk közt, egyszerűen nem passzolunk egymáshoz. Megmondtam neki. Persze megint sírt, érvelni kezdett, hogy ilyen kevés idő után nem lehetek ennyire biztos a dolgomban, és hogy olyan hátránnyal indultunk (a másik lány miatt), amelynek ledolgozásához több időt kell adni magunknak. Megsajnáltam, mondtam, hogy rendben, próbáljuk meg még egyszer. Megint hibáztam, és bár nem tudtam róla, de ekkor engedtem ki a kezemből kapcsolat és a saját érzelmeim irányítását.

A tervem az volt, hogy hagyom kihűlni a viszonyt, kevesebbet keresem, nem alszunk együtt, aztán talán könnyebben elfogadja majd a különlétet. Eltelt három nap és azt vettem észre, hogy hiányzik. Nem igazán értettem magam, de gondoltam, lehet, hogy igaza volt, adni kell magunknak egy kis időt, hogy összesimuljunk. Felhívtam és folytattuk.

A kapcsolatunk nem volt kevésbé viharos, mint annak előtte. Folyton veszekedtünk az előző szerelmem miatt, vagy bármelyik másik nő miatt, a végén meg már minden apróságon összekaptunk. Emlékszem, egyszer zokogó hisztériáig jutott, mert egy filmet, amit meg akart mutatni nekem, úgy néztem, hogy közben ettem, és ezért bizony néha a tányéromra is lepillantottam, nem csak a képernyőt bambultam meredten. Ezt csak azért fontos leírnom, mert ennek tükrében még kevésbé érthető, hogy miért kezdtem egyre jobban belezúgni. Én sem értettem. Az agyam küldte a vészjelzéseket: MENEKÜLJ, de valamiért mégis veszettül ragaszkodtam Sárához. Tudtam, hogy egy lefelé haladó spirálban szánkázunk, azt is éreztem, hogy már közeledünk a vége felé, de rettegtem attól, hogy véget ér. Egyre fontosabbá vált számomra, Ő viszont egyre nagyobb távolságot tartott. Én már nem voltam annyira fontos neki. Végül szilveszter este hatkor bejelentette, hogy helyettem mégis a barátnőjével köszönti az új évet. Szakítottam vele, bár majd belepusztultam. Ezek után napokig nem beszéltünk, de nem tudtam nélküle elképzelni az életemet. (Meg más hasonló közhelyek…)

Végül Sára hívott, hogy utoljára még üljünk le és beszélgessünk kicsit. Szerelmi vallomással kezdtem, bocsánatot kértem az el nem követtet vétkeimért, és kértem, hogy folytassuk. Ő közölte velem, hogy már mással van együtt (egy hét telt el szilveszter óta), én pedig huszonhat éves fejjel, nyilvánosan bőgni kezdtem egy étteremben. Amit ezután mondott, sosem felejtem el: „Muci csináltam még egy hülyeséget... Szerelmi kötést tettem rád. Amikor hazajöttünk és kidobtál, úgy éreztem, hogy meg kell szerezzelek magamnak, ezért a boszis könyvemből kinéztem egy kötő verset és minden nap rád koncentrálva kántáltam. Én lepődtem meg a legjobban, amikor három nap után felhívtál, hogy folytassuk.”

Kicsit olyan volt, mint amikor a csattanóra felépített filmek végén helyére kerül az utolsó információ, így visszamenőleg is megértjük a történteket. Csakhogy a meglepődést itt fájdalom kísérte. Annyira sokkolt, amit hallottam (engem, aki addig nyerítve röhögtem, ha pénzlehúzós szerelmi kötésekről volt szó), hogy kisírt szemekkel felugrottam a székemből, és egész egyszerűen elfutottam az étteremből.

Egyszerű történet – gondolhatja most Ön – a lány szerelmes volt, a fickó nem annyira, aztán mire a fickó belezúgott a lányba, az már kiszeretett belőle.

Nem így volt. Bár tudtam és éreztem, hogy az égvilágon semmi sem köt Sárához, mégis folyton ő járt a fejemben. Emlékeztem ugyan a tragikusan sikerült kapcsolatkísérletünk minden részletére, valamiért mégis folytatni akartam. Vágytam a vele való szenvedésre. Ezt azért részletezem ennyire, mert ez a pontos jellemzője a szerelmi rontásnak. Sem a szív, sem az agy nem tanácsolja, hogy vele légy, mégsem tehetsz mást.

Legalábbis valahogy így mondta az a látó/jósnő, akivel pár napon belül „véletlenül” találkoztam a munkahelyemen. Kicsit hókuszpókuszozott körülöttem, és diagnosztizált nálam egy közepesen erős szerelmi rontást. Mivel ez rövid időn belül az egészségre is ártalmas lehet, kijelentette, hogy márpedig Ő aznap este le fogja venni rólam. Bár velem történt mindez, de még így is cöccögtem. Elkérte a születési adataimat, és elbúcsúzott azzal, hogy holnapra kutya bajom. Pénzt nem kért. Azóta nem láttam.

Aznap pokoli estém volt. Bőgve bolyongtam Budapest utcáin, a mellkasomon pedig olyan nyomás volt, mintha kezdődő infarktusom volna. A facsaró érzés aztán csillapodott annyira, hogy le tudjak feküdni aludni. Reggelre kutya bajom volt. Az előző nap még fojtogató érzés azonnal távoli emlékké vált. Szabad voltam.

Végül jöjjön néhány fontos információ a témával kapcsolatban. A szerelmi kötés eufemizmus. Más ember akaratának befolyásolása fekete mágia, a fekete mágia pedig mindig (mindig!) visszaüt arra, aki alkalmazza. Ez a rontás Sára életét is megkeserítette. Ha barátok nem is lettünk, de sokat beszélgettünk még ezután is: elmesélte, hogyan ment tönkre teljesen a magánélete, hogyan kapta vissza a saját viselkedési sémáit és vad akaratosságát másoktól.

Nem vagyok szent. Nem azért bocsájtottam meg Sárának, mert ez „ keresztényi kötelességem”, egyszerűen csak a természetellenes érzés elmúltával már nem volt miért haragudni rá, és ezzel a „kalanddal” egy nagyon értékes ajándékot is kaptam odaföntről. Most már, ha a mindig, mindenben kétkedő természetem vissza akar lökni a totális materializmusba, eszembe jut a bizonyíték, amit kaptam. Mert megkérdőjelezhetem, hogy Isten olyan-e, amilyennek a különböző vallások lefestik, megkérdőjelezhetem a túlvilág, a purgatórium vagy az őrangyalok létezését, de azt nem, hogy igenis vannak szemmel nem látható erők, amelyek közvetlenül hatnak az életünkre. Ezt megtapasztaltam. Őrjítően szerelmes lettem – valaki más „jóvoltából”, majd egyetlen éjszaka alatt kiszerettem – valaki más jóvoltából. Ha pedig ez lehetséges, akkor miért zárnám ki, hogy létezhet bármilyen más „tudományosan nem magyarázható” jelenség is?!

Mint minden apró fejlődés, ez is sok fájdalommal járt, de ez már csak így szokott lenni.